Interjú Mohos Andrással, a Carlsberg Csoport marketing- és kereskedelmi szolgáltatások, valamint -termékek beszerzésének nemzetközi igazgatójával
Hol élsz? Mivel foglalkozol jelenleg? Hogy érzed magad?
Svájcban egy kis hegyi faluban lakunk Zürich és Luzern között, 850 méter magasságban egy tó mellett. A Carlsberg globális supply chain központjában vezetem a marketing- és kereskedelmi szolgáltatások és termékek beszerzését. Nagyon jól érzem magam. Már tizenkettő éve élünk itt.
Milyen volt a karantén Svájcban? Hogyan alakult a munkád? Miben találtál örömet?
Nem nevezném karanténnak, mert az mást jelent. Itt lockdownnak hívjuk. Svájcban elég tűrhetően alakult, szerintem viszonylag jól kezelték a helyzetet. Voltak időszakok, amikor majdnem minden bezárt, de a hegyeket, tavakat, erdőket nem lehet lezárni, így a természet kárpótolt bennünket. A kötelező home office miatt pedig több idő maradt a családra, sportra, kirándulásra, akár hétköznap is. A munka szerintem sokkal hatékonyabbá vált. Rájöttünk, hogy egy háromórás meetingre nem kell feltétlenül a helyszínre repülni, egész napokat utazással és megbeszéléssel tölteni.
Az embereknek nem kellett reggel kiöltözniük, bebumlizni a munkahelyükre, kávézgatni a kollégákkal, dolgozni, ebédszünetet tartani, majd megint kávézni, majd munka után hazabumlizni. Ehelyett lehetett később kelni, vagy többet mozogni, több időt a családdal tölteni, míg a munkát ugyanúgy vagy még hatékonyabban elvégezni, hiszen zavaró tényező is kevesebb volt otthon. Saját számításom szerint napi három órát kaptam vissza a lockdown idején a szabadidőmből. Hozzáteszem, hogy itt mindössze egy hónapig volt online oktatás, így a gyerekeim sem zavartak napközben. Én személy szerint megpróbáltam egy új napi rutint felállítani és aszerint élni. Fontos, hogy az ember ne kerüljön bele egy végeláthatatlan munkaspirálba. Reggelente, ahogy felkelek, kutyasétáltatással vagy futással kezdődik a napom. Utána lezuhanyozom, megreggelizek és csak ezután indul a munka. Délben, amikor a gyerekek hazajönnek a suliból, elkészítem az ebédet. Ezután ismét kutyasétáltatás következik, majd folytatódhat a munka. Késő délután, 17–18 óra között próbálom abbahagyni a munkát, hogy ismét a családé és a sporté legyen a főszerep. Előfordul, hogy még este visszatérek a laptophoz munkaügyben. Éjfélig próbálok ágyba kerülni és napi minimum hét órát aludni.
Ha megnézzük a karrierutad elejét, akkor honnan indultál? Mi volt az első munkahelyed, mivel foglalkoztál? Mi volt a célod?
Egyetemen egy ún. szendvicskurzusra jártam, ami azt jelenti, hogy az első két év után egy gyakorlati év következett, majd utána újra tanulás és diplomázás. A gyakorlati évemre több helyre is felvettek. A pénzügy és a marketing érdekelt. A Reutershez, a Kodakhoz, a McCann Ericksonhoz és a Nestléhez is felvételt nyertem. Komoly mérlegelés után a Nestlét választottam, ahová marketinggyakornoknak vettek fel. A gyakorlati évem alatt nagyon megtetszett a marketingszakma és a teljesítményem miatt a Nestlé visszavárt a csapatba a tanulmányaim befejezése után is. Először a Nescafe, a Ricore és a Nesquik márkákkal foglalkoztam mint márkamenedzser asszisztens, majd a Maggi, végül a gabonapelyhek következtek. A célom az volt, hogy márkamenedzser lehessek, és később külföldi tapasztalatot is szerezhessek.
Úgy hírlik, hogy nem tartottál a kollégák vagy éppen a vezetők véleményétől, ítélkezésétől (például a híres nestlés telefonbeszélgetésed, amikor az első munkanapodon sokak füle hallatára meséltél a haverodnak a dunai kilátásról, vagy amikor a Nestlé vezérétől egyszerűen megkérdezted a nyaralását követően, hogy „How was the weather in Puerto Rico, Mr. Espirito?”. Mi munkált benned ilyen helyzetekben? Sokan állandóan azon gondolkoznak, mit szólnak majd mások, és így elnyomják saját érzéseiket, gondolataikat. Milyen érzés munkálkodott a húszéves Andrisban?
Sok keserves tapasztalatomba került az évek során mire rájöttem, nem lehet így messzire jutni. Az embernek diplomatikusabbnak, előrelátóbbnak kell lennie.
Mindazonáltal ma sem félek fontos, nagy hatalmú embereket megszólítani és udvariasan beszélgetni velük. Ez nagyon sok olyan ajtót kinyitott az életemben, amely mások előtt zárva maradt. Egy kedves barátom mondatai jutnak az eszembe: a WC-n ő is ugyanolyan szagosat csinál, mint te. Miért kellene félni attól, hogy megszólítsam, vagy beszélgessek vele?
Álmodtál fiatalon (nemzetközi) karrierről? Hogyan épült fel ez az álom? Miként tervezted a megvalósítását?
Igen, álmodtam. Sőt azon kevesek egyike vagyok, aki már általános iskolás korában, 7–8. osztályban tudta pontosan, mi szeretne lenni. Akkor határoztuk el egy barátommal, hogy üzletemberekként keressük a kenyerünket, és innentől tudatosan építkeztem ebben az irányban. Ezért nem mentem gimnáziumba, hanem közgazdasági szakközépbe – a családom teljes megrökönyödésére! Persze ehhez az eltökéltséghez hozzájárult sok minden: az akkori hollywoodi filmek, a rendszerváltás stb. Terv szerint haladtam: közgazdasági szakközépiskola, érettségi és utána egyetem következett. Mellette három nyelvet tanultam: angolt, franciát és spanyolt, mindegyikből nyelvvizsgát szereztem (azóta németül is megtanultam valamelyest).
Apukám mondta mindig, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. És ez részben tényleg így van. Minden egyes nyelv újabb és újabb lehetőségeket teremt az életben. Édesapám ezért már a szocialista rendszerben elkezdett a testvéremmel együtt angolra taníttatni, negyedikes korunktól kezdve. Akkor még az orosz volt kötelező az iskolában, amit kevésbé kedveltünk. Most már sajnálom, hogy elhanyagoltam.
Az első külföldi „kiküldetéseim” nyelvtanfolyamok voltak Angliában, Franciaországban és Mexikóban. Az egyetem alatt nagyon szerettem volna az AIESEC-kel külföldre menni, de ez nem jött össze. Az első munkahelyeimen rá kellett döbbennem, hogy az igazi külföldi lehetőségek később jönnek, amikor az ember már valamit letett az asztalra.
Végül 30 évesen az Unilevernél jött el először a lehetőség egy varsói kiküldetéssel, amire rögtön igent mondtunk a feleségemmel. Azóta megjártuk Angliát, és most Svájcban élünk immár tizenkét éve.
Melyek a legfontosabb tudás- és készségbeli munícióid, amelyekkel a pályádra érkeztél?
A szak- és nyelvtudás az, amivel érkeztem. Ez sokat segített, no meg a személyiségem, amilyen vagyok.
Az Unilevernél is bátor, vagány tárgyalónak tartottak. Egyéniség, lazaság, amely nagyon magas színvonalú szakmaisággal társult. Te hogyan látod ezt?
Számomra a munka, ha nem örömteli, ha nem okoz jó érzést, akkor hosszú távon nem működik. Ezért mindig szeretek laza, baráti hangulatú környezetet teremteni, ilyenben dolgozni. A lazaság viszont nem egyenlő a hanyagsággal. Elvárom magamtól és a kollégáimtól is a magas színvonalú szakmai felkészültséget, munkát. A mód, ahogyan végezzük, legyen kötetlen, laza, mert így sokkal élvezetesebb és az ember nem érzi tehernek.
Milyen tudásra, készségre, eredményekre volt szükséged, hogy eljussál Svájcba? Miben kellett fejlődnöd a legtöbbet?
Svájcba 15 éves szakmai tapasztalattal és négy nyelv ismeretével érkeztem. Akkor már nem azért küldtek, hogy tanuljak valamit, hanem ők akartak tőlem tanulni. Egész pontosan a globális marketingbeszerzési osztály kialakításához kerestek marketingszakembert.
Az évek során a túlságosan nyílt és szókimondó stílusomból kellett visszavennem, hiszen minél magasabb pozícióba kerül az ember, ez annál kevésbé működik. Szükség van diplomáciai képességekre, hallgatásra, türelemre is. Ezeket tudatosan kellett magamban fejlesztenem, mert az alapszemélyiségem nem ilyen.
Miben más az az üzleti környezet, amelyben aktuálisan dolgozol? Hogyan alakítod a munka-magánélet egyensúlyát? Mik a prioritásaid?
Külföldön, egy nemzetközi környezetben más a kollégák közötti viszony és interakció, mint ha a saját hazádban dolgozol egy irodában.
Otthon félszavakból is megértitek egymást, mindenki ugyanazon a fagyin nőtt fel, míg külföldön egy multikulti irodában mindenki más országból jött, más kultúrából és így a hangulat, az interakciók is mások.
Azt is megfigyeltem, hogy nyugaton sokkal inkább koncentrálnak a munkára az irodában, mint anno Magyarországon. Itt sokkal kevesebb a cigi- és kávészünet, a pletykálkodás. Alig hallok valakit magánügyben telefonálni. Aki bemegy dolgozni, az dolgozik, iszik egy kávét, és elmegy ebédelni a kollégáival, aztán megint dolgozik és hazamegy. Viszont irodában éjszakázás sincs. Nekem az volt a legfurcsább, hogy Magyarországon este 7-8 előtt ritkán indultam haza a munkából, míg itt öt és hat óra között kiürülnek az irodák. Ha hat után megyek a kocsimhoz, a parkolót szinte teljesen üresen találom.
A cégek egyébként nagy hangsúlyt fektetnek az employee well-beingre, amibe a work-life balance is szorosan beletartozik. Rájöttek ugyanis, hogy az agyonhajszolt, boldogtalan dolgozó rosszabb teljesítményt nyújt, mint aki kevesebb időt tölt munkával, de boldog, mert jó az egészsége és a magánélete.
A cégünknél például már a covid előtt is engedélyezett volt a home office, ingyen konditerem és uszodahasználat jár minden alkalmazottnak. Futóösvény van az iroda mögött a folyóparton; sokan délben kimennek kocogni, utána lezuhanyoznak, átöltöznek és folytatják a munkát.
Én személy szerint flexibilis vagyok munka terén, de cserébe én is rugalmasságot várok. Ha kell, késő estig is dolgozom, hogy elkészüljünk valami fontos feladattal, máskor viszont én kérem a flexibilitást, hogy például el tudjak menni a gyerekem gitárkoncertjére.
A mai technológia mellett, ahogy ezt a covid is bizonyította, tulajdonképpen bárhonnan lehet dolgozni. Ezt a flexibilitást lehet okosan is, meg rosszul is használni.
Mit tartasz vezetőként a legfontosabb készségeknek? Vannak-e bevált módszereid, amelyeket szívesen megosztanál?
Ez egy nagyon nagy téma és nem hiszem, hogy részletekbe menően ki tudnám most fejteni. Röviden számomra a következők a legfontosabbak:motiválni a csapatot a közös cél elérése érdekében; megfelelő szabadságot adni a kreatív munkához bizonyos feltételek között. És, ahogy az egyik vezetéstechnikai tréningen mondta a trénerem angolul:
Make them stronger and more capable!
Szerintem ez a mondat zseniálisan összefoglalja, mi a jó vezető legfőbb célja a csapatával kapcsolatban: hogyan tegyük őket erősebbé és még jobban képessé arra, hogy sikert érjenek el.
Mi a kedvenc menedzserkönyved? Mi volt a kedvenc tréninged? Miért? Mit tanultál belőle?
Három kedvenc menedzserkönyvem van.
Az egyik alapmű: Dale Carnegie: Sikerkalauz – száz éve íródott, de a tanácsai örök érvényűek.
A másik Kerry Choun: The Storyboard approach – azaz hogyan készítsünk átütő prezentációkat.
A harmadiknak a témája a Simplicity. A lényege, hogyan lássuk a fától az erdőt, miként hámozzuk ki a lényeget az információk tömkelegéből, és hogyan tegyük egyszerűvé a legbonyolultabbnak tűnő problémákat is.
A tréningek közül talán az egyik tárgyalástechnikai tréning volt a kedvencem a GAP Partnershiptől. Azon rengeteg hasznos dolgot tanultunk egy elég megdöbbentő módszerrel, amiről nem beszélhetek.
Vannak-e napi rituálék az életedben (lelki, testi, szellemi szinten)?
Vannak, és ezeket fontosnak tartom: biztonságos keretet adnak az amúgy hektikus életnek. Vannak hétköznapi, hétvégi és alkalmi rituálék az életemben. Hétköznapi a reggeli kutyasétáltatás vagy a kocogás. A kávé fontos része a munkanapjaimnak és megadom a módját. Soha nem iszom papírpohárból. Még az irodában is rendes porceláncsészét viszek az automatához alátéttel és cukorral. Reggel, az első megbeszéléseknél tejszínnel fogyasztom. Ebéd után pedig szigorúan eszpresszó. Ezt még Rómában szoktam meg, amikor az Algida Központban a főnök ebéd után elhívott minket kávézni. Az automata helyett kimentünk az út túloldalán lévő kávézóba, és ott rendelt mindenki. Amikor rám került a sor és kapucsínót kértem, az egész kávézó felkapta a fejét és felém fordult, a pincér pedig felkiáltott: kapucsínót ebéd után? Mamma Mia! – na, azóta iszom ebéd után csak eszpresszót.
Szombatonként mindig bundás kenyeret reggelizünk, vasárnap pedig friss kalácsot lekvárral és narancslével.
Ezenkívül amiket szeretek: síelés, vitorlázás, vagy esténként a teraszon szívesen szívok el egy jó szivart, megfelelő ital és pohár társaságában. Ennyi.
Mi táplálja a jókedvedet, pozitív hozzáállásodat?
Nagyon sok minden. A családom, a gyerekeim, a kutyánk, a hely, ahol élünk, a természet szépsége, a barátok, a munkahelyi siker, az elismerés.
Milyen a hatvanéves Mohi?
Ezzel arra akarsz célozni, hogy már csak húsz évem van a nyugdíjig? Viccet félretéve, remélem, egészséges, aktív, és olyan felnőtt gyerekei vannak, akik olyan pályát választottak maguknak, amit szeretnek és amiben sikeresek. Esetleg néhány unokával gazdagodva.
