Tapasztalatod szerint mitől függ, hogy egy kismama mennyi idő után megy vissza dolgozni?
Az érem egyik oldalán az úgynevezett technikai tényezők szerepelnek: úgymint a munkaerőpiaci helyzet, a családi háttér, az anyagiak stb. Az érem másik oldala pedig a pszichológiai rész, hogy bizonyos nők hogyan élik meg az anyaságot. Hiába dönti el valaki előre, hogy hat vagy tizenkét hónapot akar otthon maradni, a gyermek születését követően az előzetesen meghatározott idő tűnhet túl kevésnek, vagy akár túl soknak is. Sok aspektusa van tehát annak, hogy egy nő mikor, hogyan képes visszamenni a munkaerőpiacra..
Milyen lelki tényezők játszanak szerepet abban, hogy hogyan éli meg az anya a visszatérést?
Azt figyeltem meg, hogy minél tovább van otthon valaki a kicsivel, annál inkább hajlamos a kishitűségre, illetve alulértékeli magát olyan szempontból, hogy mennyire lehet ő még értékes vagy fontos a munkaerőpiacon. Az otthon töltött idő növekedésével egyre inkább definiálja saját magát anyaként, és egyre kevésbé dolgozó nőként. Ezzel párhuzamosan elveszítheti a saját magába vetett hitét is. A másik fontos dolog, amit észrevettem, hogy azok az anyák, akik sokáig otthon maradnak a gyerekükkel, netán egymás után születik több babájuk, hat vagy akár kilenc évet is otthon töltenek. Számukra a legfőbb munka a gyerek(ek) ellátása, s ennek – érthető módon – jelentős értéket is tulajdonítanak. Tény, hogy rendkívül sok idejük van arra, hogy csak a gyerek(ek)kel és a családi ügyekkel foglalkozzanak, így amikor vissza akarnak menni a munkaerőpiacra, akkor gyakran félnek attól, hogy miként tudnak nyolc órát hirtelen rászánni az életükből a munkára, és hogy marad-e elég idő az otthoni ügyekre. Gyakran a gyerkőc már elég nagy ahhoz, hogy kevesebb időben is megvalósulhasson az anyai gyengédség és odafigyelés. Akkor válik nehézzé, ha túlzottan felértékelődik valakinél az, hogy minden percben és minden pillanatban és mindig és csak és kizárólag a csemetéjére koncentráljon. Valaki pici baba mellett is nyolc órát dolgozik és kifogástalanul meg tudja oldani. És erre ott van a másik szélsőséges példa, amikor valaki kamasz gyerek mellett sem mer többet dolgozni, mint négy óra, mert tart tőle, hogy valami baj fog történni a lurkóval. Véleményem szerint mindez ott kezdődik, hogy kiben milyen kép él az anyaságról, és ezt miként szeretné beteljesíteni.
Van, aki azt gondolja, hogy az a jó anya, akinek hivatása van, netán karrierista – a szó jó értelmében véve –, és nemhogy nyolc, de inkább tíz órát dolgozik. Mások szerint a jó anya az idejének minél nagyobb részét tölti a gyerekével, és minimális energiákat mozgósít egyéb tevékenységekre (pl. munkára).
A gyerekek végtelenül rugalmasak és alkalmazkodóak, csak esetleg a nő (tévesen) azt hiszi, hogy elvárásoknak kell megfelelnie. Fontos, hogy az anya felismerje magában azt, hogy mitől tudna kiegyensúlyozott és boldog lenni. Az egész családra hatással lesz, ha ő balanszban van. Ehhez viszont le kell tudnia rakni azokat a dolgokat, amiket szerinte a társadalom vagy a környezet elvár tőle. Sokszor az elvárásokat mi magunk ültetjük el saját magunkban. Képzeljük el azt a helyzetet, amikor az illető bemegy az óvodába vagy az iskolába, és ott a többiek arról beszélgetnek, hogy már régen megcsinálták a kis csillámos pillangót, és két teljes napot meg egy éjszakát a farsangra való felkészülésre fordítottak. Helyén kell lennie a szívünknek, hogy ne legyen attól lelkiismeret-furdalásunk, hogy mi fogtuk magunkat, és kikölcsönöztünk egy jelmezt. Mert esetleg nem olyan típusúak vagyunk, akik két napot csillámos pillangók készítésére tudunk vagy szeretnénk fordítani. Szerintem ez teljesen rendben van. Mindenkinek fel kell ismernie a saját igényeit, képességeit. Azt gondolom, hogy ebben van önismeret, önelfogadás, illetve annak a bátorsága, hogy meghalljuk a belső hangot, ami azt mondja, hogy nekem nincs kedvem két napig csillámos pillangócskákat csinálni, amit esetleg a többi szülő csinál. Tehát semmi baj nem lesz abból, ha mi jelmezt kölcsönzünk a gyereknek és a felszabaduló időt másra fordítjuk. Azt tapasztaltam, hogy a gyerkőcök azt is megszokják, ha sokat van otthon az anyjuk, és azt is, ha nincs mindig otthon. Szerintem a legfontosabb az, hogy önazonos és hiteles szülei legyenek. És ha egy nőnél az önazonosság és a hitelesség része, hogy neki fontos a munkája, akkor anyai minőségében így fogja tudni a legtöbbet nyújtani. Ebben az esetben azzal tesz a legtöbbet a gyermekének, ha minél kevesebb lelkiismeret-furdalással fordít időt és energiát a munkájára ahelyett, hogy csak otthon ülne és elkönyvelné azt, hogy egy mártír, mert neki muszáj otthon lennie, pedig szíve szerint mást tenne. Sokféleképpen lehetünk nagyon jó anyák, érdemes kidolgoznunk a saját verziónkat. Egy hétéves gyerek már nem fog otthon tölteni nyolc órát, mert – normál menetrendben – iskolában vagy közösségben tartózkodik. Tehát fölösleges otthon lennie az anyának, hacsak ő maga nem vágyik erre. Azt gondolom, hogy az időszakos eltávolodás a lurkóktól csak növeli az önállóságukat. Egy hétévesnek az a fontos, hogy érezze a biztonságot, hogyha szüksége van rá, akkor az anyja vagy az apja elérhető és bármikor számíthat rájuk.
Mennyire fontos, hogy magával is foglalkozzon az anya, és ez hogyan kivitelezhető? Hogyan lehet a munkahelyen, vagy azon kívül kialakult barátságokat, lelkileg támogató közeget fenntartani egy, illetve több kisgyermek nevelése mellett? És hogyan építsük tudatosan a kapcsolatrendszerünket?
Az első fél év speciális ebből a szempontból a kevés alvás, az új típusú kihívások, az egymásra hangolódás, a gyerek folyamatos fizikai és érzelmi szükségletei kielégítése miatt. Az első hat hónapban dolgozni, barátokkal lenni nem lehetetlen, de nem könnyen kivitelezhető. Hat–tizenkét hónap után, kialakult rutinnal (pl. ugyanabban az időben alszik) lesznek felszabadítható órái, amiket nem feltétlenül mosással, takarítással, pláne vasalással kell töltenie.
Bízhatunk abban, hogy a számunkra fontos emberek meg fogják érteni, ha édesanyaként az első fél évben visszafogottabb lesz az online és offline jelenlétünk.
Ha pedig úgy szeretnénk, a mai online világban véleményem szerint nem nehéz napi 15–20 percet arra szánni, hogy chateljünk a barátainkkal. Ez is egyéni igényektől függ. A család, a barátok ki fognak tartani az anyuka mellett akkor is, ha a beszélgetéskor éppen hullafáradt, vagy nincs kedve meg ideje hosszan átbeszélni a napi történéseket. A kollégáktól nem elvárás, hogy szoros kapcsolatban maradjanak az anyukával, rendszeresen érdeklődjenek, hacsak nem baráti a kapcsolat. Lényeges ezeknek a beszélgetéseknek a minősége is, vagyis mennyire tudnak a felek egymáshoz őszintén viszonyulni és beszámolni a nehézségeikről, valódi érzéseikről. Szerintem elengedhetetlen, hogy ne szakadjon el az édesanya a külvilágtól. Mert ha úgy is érzi, hogy nincs külső kapcsolatokra szüksége, mert teljes mértékben leköti a gyerek meg a család, el fog jönni az az idő, amikor máshogy fogja érezni, és ha hosszabb ideig minden kontaktust szüneteltetett, nehezebb lesz visszarázódnia.
Ide kapcsolnám, hogy azért, mert egy anyuka otthon van, nem szükséges azt éreznie, hogy mindenáron házimunkát kell végeznie. Szerintem ez is egy olyan dolog, amitől szenvednek a nők, és ez az életük részévé vált. Tehát azt gondolják, hogy mivel ők most egyfolytában otthon vannak és nem keresnek pénzt, ezért kötelességük rendben tartani mindent a gyerkőccel és a háztartással kapcsolatban. Nem mondom, hogy hanyagoljunk el mindent, de szerintem nagyon fontos, hogy megtartsuk magunkban azt a képet, hogy nemcsak anyukák vagyunk, hanem emberek is, akiknek vannak és lesznek a gyereken és nagymosáson túlmutató egyéb érdeklődései és vágyai is. Megint oda lyukadunk ki, hogy ne értékelje alul önmagát és ne merevedjen bele abba, hogy az ő kizárólagos feladata, hogy rendben tartsa a lakást. Az emberek nehezen küzdenek meg azzal, ha közvetlen környezetükből olyan kéretlen jó tanácsok érkeznek, amivel nem értenek egyet. És a kismamák még ennél is egy picit nehezebb helyzetben vannak, mert kiszolgáltatottabbak azáltal, hogy otthon maradtak. Mindenképpen egyszerűbb annak a helyzete, akinek támogató párja van. Érdemes hallgatni a belső megérzésekre. Ha egy anyuka úgy érzi, hogy nem árt a gyerekének azzal, hogy visszamegy dolgozni, akkor legyen úgy, ahogy ő akarja. A férfiak szerintem sokszor – és ezt teljes jóindulattal mondom – nem igazán látják át vagy érzik ezt, mert ők nagyon ritkán kerülnek hasonló helyzetbee. Azt gondolom, hogy a nők általában egyrészt nagyon jól élik meg az anyaságot, másrészt szerintem az első időszakban beszűkülnek egy kicsit tőle. De szerintem ennek vannak hormonális okai is.
Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy minden anyának, függetlenül attól, hogy mennyi idős a gyereke, de talán még ha egész pici is, szüksége van úgynevezett énidőre.
Ezt sokan szégyellik, és ezek azok a dolog, amiket sok nagymama, vagy rokon nehezen fogad el. Ne szégyellje, ne érezze azt, hogy ciki, ha szeretne napi fél órát vagy egy órát, netán kettőt egyedül tölteni. Ez lehet annyi, hogy elmegy sétálni, beszélget valakivel vagy netán bezárkózik a szobájába. Természetes igény, hogy egyedül – gyermek nélkül – legyen, ettől erősebb, önazonosabb lesz, jobban bírja majd a terhelést. Szerintem ez rendkívül fontos. Egyébként az a tapasztalatom, hogy semmi gond nincs akkor, ha időnként sok a szennyes, vagy az ebéd egy órával később készül el, esetleg nincs otthon minden az élére állítva. Szerintem ezek kevésbé fontos dolgok, mint az, hogy minőségi időt töltsön saját magával és a gyerekével, családjával.
