Kérlek, mutatkozz be egy mondatban!
Bebesi-Horváth Kata vagyok, beszédtréner. Az eredeti végzettségem színész és már lassan 22 éve dolgozom beszédtechnika-tanárként, beszédtrénerként.
Mit jelent az, hogy beszédtechnika-tréner?
Kicsit különbözik a retorikától. A helyes kiejtésre, a megfelelő artikulációra, a hangerőre és a hanglejtésre fókuszálok, ezeket fejlesztem azoknál, akik hozzám fordulnak. A legidősebb növendékem hetvenéves.
És a legfiatalabb?
Ő jelenleg, azt hiszem, nyolc.
Mi a különbség a beszédtechnika és a logopédia között?
Óriási különbség van. A beszédtechnika inkább a hangadással, a helyes légzéstechnikával, az artikulációval, a hanglejtéssel-hangsúllyal foglalkozik. A logopédia pedig a konkrét beszéddefektekre, beszédhibákra fókuszál. Természetesen van némi átfedés.
Milyen célból keresnek meg téged a hozzád fordulók?
Néhány éve úgy hirdetem magam, hogy: „Beszélj magabiztosabban!” Általában ez áll a megkeresések mögött; az emberek magabiztosabban szeretnének beszélni, mert dadognak, vagy halkan beszélnek, esetleg túl gyorsan, nem artikulálnak eléggé, izgulnak, ha mások előtt kell megszólalniuk vagy nagyobb plénum előtt kell fellépniük. Szinte mindig önbizalomhiány áll a probléma mögött.
Eszedbe jut olyan történet, amit szívesen megosztanál velünk? Mi történt, mi változott meg a hozzád forduló életében?
Nagyon sok van. Például felkeresett egy kórház vezetője pár évvel ezelőtt, mert a kollégáitól azt a visszajelzést kapta, hogy egyszerűen érthetetlen, ahogyan beszél. Mivel rendszeresen ki kell állnia a média elé, tarthatatlanná vált az állapot, és kérte, csináljunk valamit. Közben egy rendkívül határozott emberről van szó, akinek, mint kiderült, az önbizalma teljes mértékben a helyén volt. Viszont olyan hatalmas súly nehezedett rá, olyan felelősség került a vállára hirtelen, egyik pillanatról a másikra, hogy ezt nem bírta kellőképpen feldolgozni és mintha a beszéde mögé rejtőzött volna el.
Azt kérte, hogy én menjek el hozzá a kórházba. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, de nekem ez nem éri meg. Utólag kiderült, hogy nagyon tetszett neki, hogy valaki nem áll haptákban és nem mondja azt, hogy ó, hogyne, persze, nagyon jó, hanem azt mondtam, hogy ha akar hozzám járni, akkor szakítson rá időt. A titkárnője hívott fel, vele egyeztettem, azt sem tudtam, mire számítsak, egyáltalán milyen a habitusa. Amikor eljött hozzám, és megjelent az ajtómban, a kézfogása, megjelenése nagyon határozott volt. Én meg hoztam a saját stílusomat, hogy tudom, te vagy az idősebb, de tegeződjünk, gyere, csüccs le, kérsz egy teát?
Így mondtad, hogy gyere, te vagy az idősebb, tegeződjünk?
Mondtam, hogy ez így nekem könnyebb, úgyhogy… Totál döbbenet az arcán, mondta, hogy persze, jó, igen, kérek teát. Én akkor tudok jól együtt dolgozni valakivel, ha nagyon közvetlen a viszony. Sokszor dolgozom pszichológusokkal, és sokszor lemegyünk a mélyebb rétegekbe.
Nyilván nem játszom el, hogy pszichológus vagyok. Ezt mindig leszögezem. Amikor belekérdezek egy-egy dologba, tudom, hogy hol vannak a határaim, meddig tart a kompetenciám. És felismerem azt a pontot, amikor azt javaslom, hogy keressen fel az illető egy coachot, pszichiátert, pszichológust, bárki más szakembert. De ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni, az kell, hogy betekintést engedjen az életébe. Mert maguk az egyszerűnek vélt beszédtechnika-gyakorlatok nem elegendőek ahhoz, hogy valakinek határozott fellépése legyen. El lehet játszani egy ideig, de belebukik. Visszatérve erre a konkrét esetre: bejött a férfi, lecsüccsent, ahogy én kedvesen hellyel kínáltam.
Elkezdtünk teázni, és annyira feloldódott, hogy az alkalom végére tudtam a fél családi életét, tudtam, milyen volt az anyja, milyen volt az apja, tudtam, hogy éppen milyen tragikus élethelyzeteken megy keresztül. Utána azon gondolkoztam: az, hogy ennyire közvetlen vagyok az emberekkel, ennyit számít?
Amikor elment, nevetőgörcsöt kaptam, mert félelmetes volt látni, hogy csak ennyi kell ehhez: itt vagyok, én is levetkőzöm, te is nyugodtan vesd le a maszkjaidat, bontsd le a falaidat és nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. A sikertörténet úgy alakult, annyira szorgalmas volt az illető, hogy nemcsak a házi feladatokat végezte el, hanem még pluszban mellette gyakorolt, és a kitűzött egyéves célt elérte mindössze négy és fél hónap alatt. Ilyen nagyon-nagyon ritkán történik. Volt több megnyilvánulása, nagyobb plénum előtt ez alatt a négy hónap alatt.
Ott voltál azokon?
Nem, viszont írt utána, meg felhívott, hogy: Kata, most kaptam a visszajelzést, hogy óriásit fejlődtem és határozott volt a kiállásom. És rá két hétre jött a következő visszajelzés, hogy most meg azt dicsérték meg, hogy micsoda átéléssel mondta a szövegét, hogy volt, aki megkönnyezte. A harmadiknál meg az jött, hogy végre lehetett érteni, amit mond és végre lehetett követni a gondolatmenetét. Ez számomra is óriási siker.
Mi volt a fejedben vagy a szívedben akkor, amikor azt mondtad neki, hogy egyrészt: gyere az én rendelőmbe, én nem megyek hozzád. Másrészt abban a pillanatban, amikor azt mondtad, hogy te vagy az idősebb, tegeződjünk. Ezt előre kitaláltad vagy spontán jutott eszedbe?
Az utóbbi teljesen spontán történt, én minden növendékemmel tegeződöm. Nem lehet hatékonyan beszédtechnikát oktatni úgy, hogy magázódunk. Legalábbis nekem ez húszéves tapasztalatom: akkor tudok látványos fejlődést elérni valakinél, ha nagyon közvetlen a viszonyunk. Az előbbinek egyszerűen annyi az oka, hogy hála istennek tele vagyok növendékekkel, és valóban nem érte volna meg elmennem hozzá. Gyakorlatilag három óradíjat kellett volna kifizetnie. Amire beáraztam magam, arra azt gondolom, hogy maximálisan korrekt és nem szeretnék háromszoros árat kérni érte. Ez így etikus a részemről. Úgy voltam vele, hogy ha igazán szüksége van beszédtanárra, akkor úgyis meg fogja oldani és el fog jönni.
Milyen hamar szeretted meg őt?
Nagyon. A második alkalommal már arról beszélgettünk óra után meg óra előtt, hogy kinek milyen a kertje, és hogyan gondozza, stb. Úgyhogy nagyon hamar.
Van esetleg egy másik történet, ami eszedbe jut? Nem azért, mert ez nem volt nagyon meggyőző vagy életteli, csak kíváncsivá tettél.
Elmesélem egy kisfiú esetét. A szülei azzal kerestek fel, hogy megjártak – nem akarok hazudni, fel van otthon jegyezve – talán három pszichológust, három logopédust. A gyerek nagyon zárt szájjal beszél, halkan, folyamatosan bereked. Megállapították nála, hogy diszfóniás, azaz a két hangszalag nem zár megfelelőképpen. A szakemberek úgy látják, hogy lelki problémák is állnak a háttérben. Az általuk megkeresett logopédusok nem voltak hajlandóak elvállalni a gyereket, mondván, hogy ők nem tudnak diszfóniával foglalkozni, a pszichológusokkal pedig a gyerek nem volt hajlandó együtt dolgozni. Teljesen véletlenül találtak rám az interneten. Könyörgött az anyuka, hogy foglalkozzam vele, de mondtam, hogy én nem foglalkozom kicsikkel. Húztam egy határt pár évvel ezelőtt, hogy kizárólag 14 éves kortól felfelé oktatok. Akkor mondjak legalább egy véleményt, kérték a szülők.
Megegyeztünk, hogy jöjjenek el, ingyen és bérmentve meghallgatom őket, megnézem a kisfiút, és elmondom, mi a helyzet, én mit hallok-látok, mit tudok javasolni. Persze úgy végződött a történet, hogy eljöttek, de a kisfiú nem akart elmenni, annyira ölelt és szorított magához. Azt mondta, hogy vagy velem fog tanulni, vagy senkivel. Én ott álltam, hogy mi a vihart csináljak, amikor meghoztam azt a döntést, hogy nem foglalkozom kisgyerekekkel. Ennek nagyon egyszerű oka volt egyébként. Azt éreztem, hogy nincs akkora türelmem a gyerekekhez, a gyerekek viszont imádnak. Ennek a hátterében valószínűleg az áll, hogy több mint 15 évig gyerekműsorokban szerepeltem színészként és telítődtem a kicsikkel. Lényeg az, hogy mondtam a szülőknek, időt kérek, szeretném átgondolni.
Végül is nekikezdtünk a munkának. Kértem egy gégészeti és egy foniátriai vizsgálatot. A diagnózisban az állt, hogy nem záródnak jól a hangszalagok, nagyon nagy a rés, a gyereknek diszfóniaterápiára van szüksége, a szorongásos tüneteire pedig keressenek fel egy pszichológust. Elkezdtünk dolgozni és három hónap múlva azt hallottam a szabad fülemmel, hogy itt valami helyrebillent. Mondtam a szülőknek, tudom, hogy macera az endoszkópos vizsgálat, de kérem, hogy vigyék vissza a kisfiút, mert szerintem megszűnt a problémája. Sőt, amit emellett észrevettem, hogy pösze és selypít is, de láttam, hogy az is 80%-ban helyrejött. Visszamentek a foniátriai vizsgálatra, és azt a papírt kaptuk kézbe, hogy a gyerek teljesen meggyógyult. Ebben az a rendkívüli sikerélményem, hogy erre külön szakosodni kell, annak ellenére, hogy egyszerű a terápiája. Csak hajtani kell a gyereket, hogy végezze a gyakorlatokat napi szinten. Naponta tíz perc gyakorlás már elég.
Milyen az a Kata, aki éppen a növendékeivel foglalkozik?
Én olyan nő vagyok, aki teljes nyitottsággal és őszinteséggel beszél, és ad visszajelzést. Nyilván használom az eszemet, tehát igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne másszak bele a másik lelkébe. Nem dicsérek meg valakit csak azért, hogy önbizalmat adjak neki, miközben abszolút rossz dolgot csinál. Akkor inkább elmondom, hogyan kell helyesen végezni a feladatot, hogy jó legyen. Amikor pedig jól végzi, akkor őszinte dicséretet kap.
Tehát nem akarok másnak látszani, mint amilyen vagyok. Egyszerű és vidám vagyok, szeretek nevetni, felvállalom a stílusomat, a szóhasználatomat, az impulzív habitusomat, a világnézetemet. Felvállalom a gyengeségeimet, trénerként azt, hogy igenis vannak területek, amelyekben nem vagyok tájékozott. Vagy azért, mert nem érdekel és nem is fog, vagy azért, mert kimaradt az életemből és éppen most próbálom pótolni.
Tapasztalatom szerint nagyon sok segítséget nyújt a növendékeknek, hogy nem játszom azt, hogy na, azért hol vagytok ti hozzám képest?
Amire rájöttem az elmúlt évek során, amikor csoportba mentem tréninget tartani, hogy akarva-akaratlan, de mégis magamra ruháztam vagy rám ruházódott egyfajta szerep. Mint amikor tudod, hogy az ember meg akar jelenni, amikor nem mindegy, hogy milyen öltönyben megy, nem mindegy, hogy milyen óra van rajtaegy meetingen, ahogy hallom a vállalatvezető növendékeimtől. És ugyan rajtam megjelenésben nem, viszont lelkileg ruházhattam fel magam egy kicsit másképpen, mint ahogyan én azt szerettem volna. Tehát magyarul: most itt ülök előtted, és nincs rajtam alapozó. Ott viszont volt, nem cicomáztam ki magam túlságosan, de mégis volt egy vékony smink. És aztán két évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy nem fogok többé alapozót tenni, az leszek, aki vagyok. És ugyanúgy fogom oktatni a beszédtechnikát csoportban is, ugyanazzal a szóhasználattal, ugyanazzal a tematikával, mint ahogyan egyénileg. És azt gondolom, hogy ez az első, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első három percben valami olyan közvetlenséget adott vice versa a csapattal, hogy ezzel a lehető legjobb dolgot tettem. Mai is erős bizsergés fog el, ha rá gondolok, pedig idáig is nagyon sikeresek voltak a csoportos tréningjeim. Nem szégyelltem eddig sem egy-egy merészebb poént ellőni. És lehet, hogyha valakinek ezt elmesélném, akkor azt mondaná, hogy ezt be merted vállalni? Én meg azt mondom, hogy igen. Pont oda illett, mindenki szakadt a nevetéstől, miért ne?
És értük csináltad.
És értük, igen. Euforikus állapotban jöttem ki erről a bizonyos képzésről, mert már ott az órán folyamatosan kaptam a visszajelzéseket, hogy mennyire hasznos, mennyire tetszik nekik, hogy milyen jó ez az óra, hogy kibillentem abból a bizonyos komfortzónából őket. Hogy olyan feladatokat csinálnak, amikhez még soha nem volt közük, teljesen az újdonság erejével érte őket. És ami különleges élmény volt, hogy láttam, micsoda falak omlottak le már az első alkalommal is. Nagyon-nagyon jó volt megtapasztalni, tehát én azt gondolom, minden negédes szöveg nélkül, hogy ezért éri meg ezt csinálni. Látni ezt a ragyogást, a szemekben a csillogást. Ez leírhatatlanul jó érzés. Imádom a szakmámat!
Mi az álmod a jövőre vonatkozóan?
A hosszú távú álmom egy beszédfejlesztő stúdió, ahol már több helyiség van, ahol pszichológus kollégával és fejlesztőpedagógussal együtt dolgozom. Ahol már gyerekeknek is van hely, és ezt úgy szeretném megalkotni, hogy maradandó legyen.
Szeretném a módszeremet is átadni, ami szintén nehéz dolog, mert a húsz év alatt kialakult ugyan egy saját tanítási módszertanom, saját gyakorlatokkal, amiket nyilván meg lehet tanítani egy lelkes beszédtanárnak. Körülbelül hatan-heten vagyunk az országban, akik neves beszédtrénerek vagyunk, és ebből a hatból legalább hármat tudok, akitől rendszeresen jönnek el hozzám a növendékek. Olyanok, akiknek ott van a dr. a nevük előtt, és akik nem húsz, hanem harminc éve oktatnak.
És mégis a személyiségem az, ami úgy látszik, hogy kulcsa az egésznek. Illetve valószínűleg a módszerem is.
Nem ragaszkodom a kifejezett könyvekben leírt beszédtechnika-gyakorlatokhoz, hanem nagyon komplexen, tényleg egyben nézem a hozzám fordulót. Még nem találtam ki, erre hogyan lehet alkalmas embert találni. Biztos, hogy van…
Úgy tudom, egy könyvterved is van.
Néhány éve írom a könyvemet, de nem tudom, befejezem-e valaha. Nagyon sok igen kiváló beszédtechnikai könyv jelent meg az utóbbi időben. Azt hiszem, én nem feltétlenül – talán érteni fogsz – egy ilyen nagy durranást akarok, hanem egyfajta jegyzetet. Én egy olyan jegyzetszerű beszédtechnikai segédanyagot szeretnék létrehozni – egyébként a tartalomjegyzék már megvan és megvannak a gyakorlatok is a fejemben, 90%-át lejegyeztem –, amit például kocsiban is tudnak gyakorolni az emberek. Ilyen például nincs még, és erre igény is van. Természetesen a saját jól bevált gyakorlataimmal. Szeretném, hogy legyen egy hanganyag plusz egy nagyon kicsi könyv. És ezt nehéz összetenni. A célközönségem nem az lesz, aki újonnan kezd beszédtechnikát tanulni, hanem az, aki már tanul vagy már járt, és karban tudja tartani magát ezzel. Hogy akár, ha napi 6–8 órát ül az autóban, akkor is tudjon gyakorolni. És ezt nehéz megvalósítani. Hogy ez tényleg olyan legyen, hogy a nevemet bátran írjam rá és azt mondjam, hogy hoztam egy újdonságot, tessék. Én nagyon sokáig szerettem volna pszichológus lenni, nem véletlen, hogy a könyveim 90%-a otthon pszichológia. Tehát nyilván én is küzdök a saját démonaimmal. Úgy nőttem fel, hogy hülye vagy, buta vagy, csúnya vagy, soha nem fogod vinni semmire. Most már eljutottam odáig, hogy tudom, nem vagyok hülye, sem buta, nem vagyok csúnya, igenis vittem valamire a saját erőmből. De mindezek mellett elég jó vagyok én ahhoz, hogy ki merjek adni egy könyvet?
És elég jó.
Ezt kell még mantrázni magamnak, hogy nem csak ott a kis laptopomban kell leírogatni meg próbafelvételeket készíteni. Tudod, hány próbafelvételem van otthon? Rengeteg. Évekkel ezelőtt felkért egy tankönyvkiadó, hogy írjak az egyik tananyagukba. Ez egy tízalkalmas komplex beszédfejlesztő órát és drámapedagógiai foglalkozást tartalmazott. Ugyanez a kiadó készített velem és egy kedves volt kollégámmal egy másik tananyagukhoz egy verses CD-t. Kortárs költők verseit szavaltuk fel segédhanganyag gyanánt.
Van-e bármi még, amit szívesen megosztanál velünk?
Eszembe jutott még egy sikerélmény. Eljött hozzám egy nő, nagyon tiptop, ahogy jött végig az udvaron, az volt bennem, hogy nagyon kíváncsi leszek, hogy miért keres fel, mert annyira decens a megjelenése, annyira határozott, annyira finom. Tehát ez a pretty woman bejött a lakásomba. Az egy dolog, hogy kiderült, hogy ő is szuper jó fej. Azt gondolom, hogy a jó isten megáld engem mindig szuper jó fej növendékekkel. Kiderült, hogy a pszichológusa küldte el hozzám, akivel már évek óta együtt dolgozik, mert halk. Azt mondta a pszichológusa, hogy olyan érzése van, mintha állandóan sírni akarna. Amikor elkezdett beszélni nekem a beszédproblémájáról, azon gondolkoztam, hogy semmi keresnivalója nálam beszédtechnika-órán. Ekkor azonban én már elvégeztem a szomatodráma alapkurzust, illetve azt a képzést, aminek köszönhetően alkalmazhatom a szomatodráma módszereit. Megkérdeztem tőle, van-e kedve játszani. Mondta, hogy van. Játszottunk egyet, ennek lett is eredménye utána egy-két héttel. Majd eljött a következő alkalomra és azt mondta, hogy a pszichológusa váltig állítja, hogy ez hangadási probléma nála, és ne drámázgassunk itt.
Én állítottam, hogy ez nem beszédtechnikai probléma. De, nem, és ment tovább a pingpongozás közöttem és a nő pszichológusa között. Végül kértem, hogy hívja fel a pszichológust, mert telefonon keresztül szeretnék vele beszélni. Bejelentkezett az idős, a nagynevű… Engem abszolút nem érdekelt, hogy az idős, a nagynevű van a vonal másik végén. Hogy miért? Mert nagyon rosszul látta, semmi beszédhibája nem volt a nőnek, semmi hangképzési problémája. Vitatkoztunk egyet a telefonban. Mondtam, hogy akkor vagyok hajlandó tovább vállalni a nőt, ha elfogadja azt, hogy neki nincsen beszédtechnika-gyakorlatokra szüksége. Teljesen felesleges ezt csinálni. Vagy együtt dolgozunk, vagy akkor dolgozzon csak ő vele, én nem kontárkodom bele a munkájukba, amúgy sem én vagyok a pszichológusa. De mondott tücsköt-bogarat, hogy miért nincs igazam. Akkor majd elmegy másik beszédtanárhoz. Én közben nagyon jóban lettem a nővel, és abban maradtunk, hogy nyugodtan menjen el másik beszédtanárhoz. Képzeld el, hogy rá két hétre felhívott, hogy elment két különböző beszédtanárhoz és mind a kettő azt mondta, hogy nem hangképzési, nem beszédtechnikai probléma áll a háttérben, ez lelki eredetű. Summa summarum, a lényeg az, hogy nemcsak az volt, hogy elment két másik beszédtanárhoz és alátámasztották azt, amit én mondtam, hanem most ott tart, hogy amit javasoltam neki, azt végre meglépte. A hangja rendbe jött, amint feldolgozta az őt ért traumákat. A kapcsolatot a mai napig tartjuk.
Igen, ez komoly. Túlmutat a beszédtechnikán a hatása annak, hogy valaki szépen beszél és jól kommunikál, hogy mennyi minden hatása van a magánéletére.
Amikor eljön hozzám valaki és azt mondja, jaj, már évek óta krákogok, és ott a gégészeti lelete, hogy egyébként semmi baj, akkor csak úgy rákérdezek, hogy apuval, anyuval vagy a férjeddel minden rendben van? És akkor kiderül, hogy verik, vagy gyerekkorban érte trauma, stb., akkor együtt tudok érezni vele a saját élményeimnek is köszönhetően. És nyilván nem az én dolgom, hogy utána a lelkét ápoljam, mint egy pszichológus, de segíti, ha valamilyen szinten tisztában vagyok ezekkel.
Van-e még bármi, amit fontosnak tartasz elmondani?
Az álmaimnál elfelejtettem mondani, pedig az lényeges és kapcsolódik is ehhez. Egyrészt jó régen elkezdtem őket leírni, hogy milyen jellegű iskola, milyen képzés, hány gyerekkel az, amit szeretnék. Eredetileg az volt a fejemben, hogy szeretnék létrehozni egy olyan magániskolát, általános iskolát, magán művészeti iskolát, ami igényes. Tehát olyan gyerekekkel foglalkozni, akik megérdemlik, hogy ott legyenek és ebben a képzésben részt vegyenek. És nem azért, mert anyuciból-apuciból nem lett színész, hanem azért, mert valóban tehetségesek. És erre én már évekkel ezelőtt írtam vázlatokat. Sőt, tavaly utánanéztem az EU-s pályázatoknak, hogy mi kell egy ilyen iskolához. A jelenlegi lehetőségekkel nem vagyok tisztában.
És hogy milyen az időzítése. Lehet, hogy nem most, hanem két év múlva.
Lehet. A másik nagy álmom – ez már tényleg a saját lelkem legyezgetésére –, hogy végre kapjak például egy Kazinczy-díjat vagy Prima Primissima díjat mint sikeres beszédtanár. Tehát hogy legyen valami kézzelfogható dolog arról, amit szívvel-lélekkel csinálok immár húsz éve, és ez szerintem nem kevés idő. Hogy legyen egy szakmai elismerésem, díjam, erre nagyon vágyom. És most tényleg nem az anyagiakról van szó. Szeretném, ha látnák és elismernék azt, hogy a beszédoktatásom a szívügyem, és jól csinálom, ráadásul amit már 13 éves korom óta tudok, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
Van-e bármi, ami még kikívánkozik belőled?
Nem. Itt a vége, fuss el véle. Köszönöm a beszélgetést!
